Beszélő

Élő földrajz - élő történelem

Az európai (eurázsiai) műveltség két útja

1995-2000

Ne kerteljünk, mondjuk ki végre: az egyik a fő út, a másik - a kertek alján vezet. Emez a települések magját köti össze, amaz a széleken kanyarog, részlegességektől részlegességekig. Mindegyik arra jó, amire létesült, de megszámláltattak annak a kö­zösségnek a napjai, amelyik tartósan összetéveszti a kétféle útját, s a középről a pe­rifériákra engedi kiszorulni az életét döntő módon meghatározó mozgásokat.

Az újkori európai művelődés hovatovább végzetessé fajuló aránytévesztései alig­hanem éppen abból adódnak, hogy következetesen, mondhatni végzetszerűen csakis a perifériákról elindulva hajlandó vizsgálódni az élet bármely területét illető kérdé­sekben. Így viszont szükségképpen csak merev polaritás okhoz juthat el. Kelethez ké­pest Nyugatot érzékel, jobboldalhoz képest baloldalt, „narodnyikkal” szemben „ur­bánust” tételez, „természetelvűvel” szemben „absztraktot”, konstruktívizmussal szemben expresszionizmust, minimáI arttal szemben konceptet és így tovább. Nincs tudomása róla - s amíg ragaszkodik a jelenlegi vizsgálódási szempontjaihoz, nem is lehet -, hogy a Kelet ugyanúgy egy nehezen definiálható, de létező Középhez vi­szonyítva Kelet, mint a Nyugat Nyugat, a jobboldal jobboldal, a bal bal... stb.

Ez a „közép”, Európára vonatkoztatva és az állapotszerűség keretei között ma­radva minden kétséget kizáróan a Kárpát-medence: „u. ha meg lehet Európa kö­zepét határozni, az a

Kárpát-medencében van. Ha Budapest kö­rül nagy körívet rajzo­lunk, az nyugaton Gibraltárt, keleten az Uralt érinti, tehát a térképi Európa hatá­rait.” (Kollányi 1991. 29. o.) Ha azonban a központ és a perifériák - képletesen szólva: a mag és a héj - viszony­rendszerét mozgásában vizsgáljuk, Európa nem tekinthető többé önál­ló entitásnak (Iétalaku­latnak).

Az eurázsiai térség­ben összesen két olyan földrajzi egység talál­ható, amely hosszú távon is hathatós védelmet tud garantálni a benne csoportosuló népeknek, ugyanakkor elég tágas is ahhoz, hogy ezek a népek a lehetőségeik szélső ha­táráig ki tudják fejteni a bennük rejlő képességeket, s így összességükben végül is mint­egy kicsinyített modelljét adják az emberiségnek. Ezek közül az egyik a Kárpát-, a másik, a túlsó, ázsiai félen a Tárim-medence, az egykori Ujgur birodalom területén. Kétpó­lusú rendszerrel állunk szemben tehát ezúttal is, csakhogy ez nem statikus, hanem eleven, lélegző, pulzáló (lüktető) természetű, amelynek egy-egy góca hol telítődik, hol lecseng, s az energiaáramlás a két (gyűjtő-) medence közötti útvonalszakaszon, egy kb. 200-300 km széles és több ezer km hosszú sávban, folyamatosan zajlik oda­vissza, oda-vissza.


Ebben a viszonylag egységesnek tekinthető - hiszen lényegében véve azonos szé­lességi körök közé eső - földrajzi-éghajlati övezetben anélkül mozoghatnak a népek, kultúrák, hogy menet közben életmódot kellene változtatniuk. A negatív visszacsa­tolás, mindenfajta önszabályozás alapja, így a szó szoros értelmében menetrendsze­rűen valósulhat meg az itt élő és ebben a mozgásban résztvevő népek életében. Ki­csit patetikusan úgy is fogalmazhatnánk: íme, itt van és így működik az egyetemes emberi lét forrásvidéke, maga az emberség - in statu nascendi, azaz a születés, a lé­tesülés mozzanatában. (A latin, mint indoeurópai nyelv, a „mozzanat” helyett jel­lemző módon az „állapot” kifejezést használja az adott összefüggésben!)

Amennyire írott és egyéb - ásatási leletekben, illetve a mindenkori néphagyo­mányban megőrződött - adatokból kihámozható, ennek a „magos” (értsd így is: „magvas”, de így is: „magas”!) műveltségtípusnak a hordozója a történelmi idők­ben a szkíta-hun-avar-magyar etnokulturális (népi-műveltségi) folyamatosság. Meg­szakítás nélküli ide-oda áramlásában ez az óriásfolyam szüntelenül újra- és újratisz­tul, miközben a partvidékén minduntalan újabb és újabb hordalékrétegeket rak le. Ez utóbbiakban mindig korhoz kötötten kristályosodnak ki a véglegessé merevedett ér­tékek. A mindennapi életben szükségképpen jelentkező polaritás ok ily módon rend­re egymással szembefordul ó egymásutániságokká válnak, amelyek között immár éles, áthághatatlan határvonalak húzódnak.

Innen nézvést azután persze, hogy abszurdumnak tűnik bármiféle - mondjuk szkíta-magyar, hun-magyar vagy avar-magyar - népi-kulturális folyamatosság felté­telezése; csupán időben egymásra következő szegmentumok, metszetek, részlegessé­gek érzékelhetők, illetve ilyenek megléte bizonyítható perdöntő érvényű pontosság­gal. Az élet-teljességre vonatkozó tudás ebben a sajátos szervezettségű (héj-típusú) művelődési közegben magától értetődően váltódik át naprakész jólértesültséggé, az igazság bizonyíthatósággá. Iménti példánknál maradva: a hozzánk közel eső történel­mi időkben ama bizonyos „etnokulturális kontinuitás” a maga első ide- (értsd: Ke­letről Nyugatra) hullámzása során - ezt nevezzük a szó szűkebb értelmében a szkíta műveltségi hatások korának - a görög-latin nyelvi-társadalmi konkréciót „rakta le”. Visszaútjában a perzsa, indiai („árja”), kínai héj szakaszt építgette - már jórészt csak tovább, rátéve néhány újabb lapáttal a korábbi rétegekre (akárcsak majd a követ­kező korszakokban). A második hullám, a hunoké, a germánságot ülepítette le, má­ig ható érvénnyel a nyugat-északnyugati partszakaszon; a harmadik, az avaroké, a szlávokat, körös-körül, s a negyedik, a „magyar hullám” éppen mostanában készül lerakni a maga szervetlenült embertörmelékekből összesodródott hordalékát, kívül­belül a történelmi országhatárokon. (A nagyja még javában szennyezi a vizet; könnyebb lévén annál, jellemző módon a felszínre emelkedve s ott úszva az árral.) Az a kelet-nyugati irányban ide-oda hullámzó mozgás azonban, amelyet a „szkíta” népek esetében olyannyira jellemzőnek találhattunk, a leírtaknál messzebbmenően is analóg sajátosságokat mutat a „valódi”, bármely kiterjedtebb vízfelület esetében közvetlenül is megfigyelhető hullámmozgásokkal. Látszat szerint ugyanis ilyenkor a part felől a mélyvíz felé vagy megfordítva, de mindenképp vízszintesen haladó moz­gásról van szó; ha viszont egy-egy H2a molekula konkrét elmozdulásait vizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy ez nem vízszintes, hanem éppenséggel függőleges irányban - pontosabban: körkörösen - „ingázik”, föl-le, föl-le. A magyarság, tágabb értelem­ben bárminemű mag-típusú kultúra esetében ez azt jelentené, hogy nem kell feltét­lenül innen oda vagy onnan ide vándorolgatással magyaráznunk minden egyes” új­hullám” (esetünkben a szkítaság, a hunság, az avarság, a magyarság) megjelenését. Tekinthetjük őket úgy is, mint egyugyanazon etnikai-művelődési közegben a látens, illetve manifeszt, a rejtőzködő, illetve kifejlett működés ritmikus egymást-váltásá­nak tanúit, amikor is az egyes „korszakok” (szkíta, hun stb.) a mindenkori manifeszt viselkedés „kijelzései” lennének.

Tisztán kell látnunk: amennyire a „közép” működésére a folytonosság és az alak­változatok sorozatában is mindvégig megőrzött lényegi önazonosság, ugyanannyira jellemző a széleken a szakaszoltság és az egymás rovására történő önállósulási - vol­taképpen mindegyre tovább- és továbbpontosított önmeghatározási - kényszer. Eb­ben a vonatkozásban a periféria (a héj) természetesen ugyancsak önálló létminőség­

nek tekinthető, de önállósága definíciószerűen csakis viszonylagos lehet, mégpedig egészen konkrétan minden létfázisban közvetlenül az adott hullámvonulattól - ha a héj-hasonlatnál maradunk, a mindenkori magtól - függ. Ilyen módon, minthogy a teremtés-teremtődés folyamatában csak áttételesen vesz részt, végső soron csak­is az állapotszerűsége kell, hogy érdekelje a világnak, amelyet alapjában véve készre fogalmazottan kap meg, életvitelének valamennyi részterületére vonatkozóan. Ez­zel, vagyis az állapotszerűségében megragadott világgal szemben dolgoz ki megkö­zelítési-számontartási mechanizmusokat, amilyen például - mindenek előtt! - a nyelv, annak mind a beszélt, mind az írott, s ez utóbbin belül is mind az öröklete­sen képírás-jellegű, mind a korszakról korszakra önállóan (ráadásul mindenkor a ki­zárólagosság igényével) kifejlesztett mechanikus betűírási változataiban.

Igen, most elsősorban az indoeurópai nyelvekről beszélünk. Ilyen a görög, ilyen a latin, ilyen a germán, a szláv. De a vizsgált vonatkozásban ilyennek számítanak a különben más nyelvtörténeti-nyelvszerkezeti kategóriába sorolt szemita nyelvek, az arab, a héber; és még távolabb a kínai is. És ilyen - ne féljünk kimondani! - az indoeurópai („árja”) nyelvek „atyjának” tartott-magasztalt szanszkrit is.

Ezzel bezárult a kör. Ma ugyanis - közhely lesz, amit mondok - ez a nyelvi-kul­turális formáció uralkodik a világon. Ez minősít bennünket, szkíta-származékokat „betolakodottaknak”, „kalandozó hordáknak”, ahol éppen találkozik velünk, Kö­zép-Európában éppúgy, mint Közép- vagy Kelet-Ázsiában. (Per analogiam: a part panaszkodik, hogy a folyó „beléje tolakodott”; a dióhéjban „jöttment” a bél; a csu­héban „kalandozó horda” a tengeri-cső!) Ez szedi ízekre a maga működési szabály­zatának megfelelően - nem tehetve másként! - a nyelvünket, történelmünket, majd az országunkat, a vallásunkat, a koronánkat...

Mielőtt azonban végleg berekesztenénk összehasonlító vizsgálatunkat, célszerű elejét vennünk egy fenyegető félreértésnek. A mag és a héj, a folyam és a part viszonya (fentebb éppúgy, mint alább) semmi szín alatt sem azonosítható ajó és a rossz vi­szonyával! Az utóbbi kategória (héj, part) az előbbihez (mag, folyam) mérve sem nem káros, sem nem felesleges, csupán más, méghozzá alapvetően más karekterű.

Az utóbbi ugyan csakis az előbbiből vezethető le, s éppen ezért szerepe, jelentősé­ge csakis onnan kiindulva érthető meg, ráadásul ez a folyamat szigorúan irreverzi­bilis (megfordíthatatlan), mégis végzetes könnyelműség lenne alábecsülni a héj, il­letve a part szerepét. Nélkülük védtelen és kiszolgáltatott, azaz hosszú távon élet­képtelen lenne a mag, holt posvánnyá aljasulna az eleven folyóvíz. Röviden szólva: a mag a teremtés, a héj a fenntartás felelőse a testet öltött mindenségben.

A héj-kultúra a maga letisztult, esszenciális önkifejeződését magától értetődően találja meg a létezés kris­tály-szintjén. Mióta a mag rovására egyeduralomra vergődött a világban, mindent rohamosan kristályosít a ha­táskörzetében, a mindennapi lakótér­től (négyzetraszterbe telepített kockahá­zak) a mindenható információs rend­szerekig (folyékony kristályok). A geo­metrikus absztrakció azonban csupán az egyik véglete a periféria szélsősége­sen polarizált működésrendjének. A másik póluson a szertelen változatos­ságot, a riadt és tanácstalan magamu­togatásba torkolló individuális meg­nyilatkozásokat találjuk, az expresszi­onizmustól a szürrealizmuson keresz­tül a lírai absztrakcióig.

Aligha tudnánk láttatóbb módon jellemezni ezt a sajátságos kétarcú rendszert s viszonyát a neki mindkét­féle megnyilatkozásában létlehetősé­geket biztosító, tápláló-eltartó „kö­zép”-vonulathoz, mint hogyha ideidé­zünk egy csíki székely keresztszemes

hímzésmintát, az ún. „Ábrahámos-Izsákos” csoportból. A tükörszimmetrikus kom­pozíció középtengelyében „életfa” magasodik, amelyhez két oldalról egy-egy jobb-, illetve balmenetes magyar „Trimurti” (a teremtő, a fenntartó-igazgató és a pusz­títva újrateremtő erők hármas-egy képviselete) járul. A fa törzsében mint egyfajta - akár információelméleti értelemben is vehető - csatornában hagyományos kép­jelekkel megidézett „fénymagok” áramlanak fölfelé. Útjuk mentén balra is, jobbra is szerves létalakulatok bontakoznak ki, amelyek fejlődési mintázatuk tekintetében tökéletesen megegyeznek az őket tápláló fával. Félút táján azonban váratlanul meg­bicsaklik az önkifejtés ígéretes menete. Mindkét oldal felé szigorú geometrikus alak­zatok (téglányok) lépcsősora indul el, és mechanikus, soros sokszorozódás végén egy­egy szélsőségesen individuális, esetleges rajzolatú levélképződménybe torkollanak. Itt van a helye a pusztítva újrateremtő erő közbelépésének, s ez valóban meg is törté­nik ábránkon.Az igazi, a döntő felismerést azonban nem ez utóbbi mozzanat kí­nálja számunkra, hanem annak a ténynek a félreérthetetlen dokumentálódása, hogy a kétféle szélsőséges viselkedés, az egyforma négyszögelemekből történő mechani­kus-Iépcsőzetes sokszorozódás, valamint a „hiperrealizmus” irányába végbemenő individualizálódás - egyugyanazon folyamat elválaszthatatlanul összetartozó két rész­fázisa, konkrétabban: egyetlen nagy, átfogó jellegű szervetlenülési tendencia kétféle jellegzetes megnyilvánulása. Az élet útja pedig a törzsben, középütt folytatódik, ér el a létlehetőségek csúcsáig, s - ábránk tanúsága szerint - innen várható a szaba­dulása is, a fa koronájából jobbra-balra kibontakozó magerő (= nagy erő-, azaz an­gyal-) hatások formájában (Nota bene: a nevezett himzéscsoport azon példányain, amelyekből kiiktatódott a háromszintü - ige, kézi munka, illetVe nemi aktus révén megvalósuló - teremtés képviselete, s amelyeken ily módon a fenntartás-igazgatás felelőse kényszerűen el-„ábrahámosodik”, azaz a pusztítva újrateremtő erők letéte­ményesének likvidálására tesz végzetes kísérletet, a szabadító-életmentő isteni gesz­tus közvetítője valóban ez a magerő-angyal, további névalak-változataiban: magyar­ onogur, ungar stb. alakzat lesz!)