Élő földrajz - élő történelem
Az európai (eurázsiai) műveltség két útja
1995-2000
Ne kerteljünk, mondjuk ki végre: az egyik a fő út, a másik - a kertek alján vezet. Emez a települések magját köti össze, amaz a széleken kanyarog, részlegességektől részlegességekig. Mindegyik arra jó, amire létesült, de megszámláltattak annak a közösségnek a napjai, amelyik tartósan összetéveszti a kétféle útját, s a középről a perifériákra engedi kiszorulni az életét döntő módon meghatározó mozgásokat.
Az újkori európai művelődés hovatovább végzetessé fajuló aránytévesztései alighanem éppen abból adódnak, hogy következetesen, mondhatni végzetszerűen csakis a perifériákról elindulva hajlandó vizsgálódni az élet bármely területét illető kérdésekben. Így viszont szükségképpen csak merev polaritás okhoz juthat el. Kelethez képest Nyugatot érzékel, jobboldalhoz képest baloldalt, „narodnyikkal” szemben „urbánust” tételez, „természetelvűvel” szemben „absztraktot”, konstruktívizmussal szemben expresszionizmust, minimáI arttal szemben konceptet és így tovább. Nincs tudomása róla - s amíg ragaszkodik a jelenlegi vizsgálódási szempontjaihoz, nem is lehet -, hogy a Kelet ugyanúgy egy nehezen definiálható, de létező Középhez viszonyítva Kelet, mint a Nyugat Nyugat, a jobboldal jobboldal, a bal bal... stb.
Ez a „közép”, Európára vonatkoztatva és az állapotszerűség keretei között maradva minden kétséget kizáróan a Kárpát-medence: „u. ha meg lehet Európa közepét határozni, az a
Kárpát-medencében van. Ha Budapest körül nagy körívet rajzolunk, az nyugaton Gibraltárt, keleten az Uralt érinti, tehát a térképi Európa határait.” (Kollányi 1991. 29. o.) Ha azonban a központ és a perifériák - képletesen szólva: a mag és a héj - viszonyrendszerét mozgásában vizsgáljuk, Európa nem tekinthető többé önálló entitásnak (Iétalakulatnak).
Az eurázsiai térségben összesen két olyan földrajzi egység található, amely hosszú távon is hathatós védelmet tud garantálni a benne csoportosuló népeknek, ugyanakkor elég tágas is ahhoz, hogy ezek a népek a lehetőségeik szélső határáig ki tudják fejteni a bennük rejlő képességeket, s így összességükben végül is mintegy kicsinyített modelljét adják az emberiségnek. Ezek közül az egyik a Kárpát-, a másik, a túlsó, ázsiai félen a Tárim-medence, az egykori Ujgur birodalom területén. Kétpólusú rendszerrel állunk szemben tehát ezúttal is, csakhogy ez nem statikus, hanem eleven, lélegző, pulzáló (lüktető) természetű, amelynek egy-egy góca hol telítődik, hol lecseng, s az energiaáramlás a két (gyűjtő-) medence közötti útvonalszakaszon, egy kb. 200-300 km széles és több ezer km hosszú sávban, folyamatosan zajlik odavissza, oda-vissza.
Ebben a viszonylag egységesnek tekinthető - hiszen lényegében véve azonos szélességi körök közé eső - földrajzi-éghajlati övezetben anélkül mozoghatnak a népek, kultúrák, hogy menet közben életmódot kellene változtatniuk. A negatív visszacsatolás, mindenfajta önszabályozás alapja, így a szó szoros értelmében menetrendszerűen valósulhat meg az itt élő és ebben a mozgásban résztvevő népek életében. Kicsit patetikusan úgy is fogalmazhatnánk: íme, itt van és így működik az egyetemes emberi lét forrásvidéke, maga az emberség - in statu nascendi, azaz a születés, a létesülés mozzanatában. (A latin, mint indoeurópai nyelv, a „mozzanat” helyett jellemző módon az „állapot” kifejezést használja az adott összefüggésben!)
Amennyire írott és egyéb - ásatási leletekben, illetve a mindenkori néphagyományban megőrződött - adatokból kihámozható, ennek a „magos” (értsd így is: „magvas”, de így is: „magas”!) műveltségtípusnak a hordozója a történelmi időkben a szkíta-hun-avar-magyar etnokulturális (népi-műveltségi) folyamatosság. Megszakítás nélküli ide-oda áramlásában ez az óriásfolyam szüntelenül újra- és újratisztul, miközben a partvidékén minduntalan újabb és újabb hordalékrétegeket rak le. Ez utóbbiakban mindig korhoz kötötten kristályosodnak ki a véglegessé merevedett értékek. A mindennapi életben szükségképpen jelentkező polaritás ok ily módon rendre egymással szembefordul ó egymásutániságokká válnak, amelyek között immár éles, áthághatatlan határvonalak húzódnak.
Innen nézvést azután persze, hogy abszurdumnak tűnik bármiféle - mondjuk szkíta-magyar, hun-magyar vagy avar-magyar - népi-kulturális folyamatosság feltételezése; csupán időben egymásra következő szegmentumok, metszetek, részlegességek érzékelhetők, illetve ilyenek megléte bizonyítható perdöntő érvényű pontossággal. Az élet-teljességre vonatkozó tudás ebben a sajátos szervezettségű (héj-típusú) művelődési közegben magától értetődően váltódik át naprakész jólértesültséggé, az igazság bizonyíthatósággá. Iménti példánknál maradva: a hozzánk közel eső történelmi időkben ama bizonyos „etnokulturális kontinuitás” a maga első ide- (értsd: Keletről Nyugatra) hullámzása során - ezt nevezzük a szó szűkebb értelmében a szkíta műveltségi hatások korának - a görög-latin nyelvi-társadalmi konkréciót „rakta le”. Visszaútjában a perzsa, indiai („árja”), kínai héj szakaszt építgette - már jórészt csak tovább, rátéve néhány újabb lapáttal a korábbi rétegekre (akárcsak majd a következő korszakokban). A második hullám, a hunoké, a germánságot ülepítette le, máig ható érvénnyel a nyugat-északnyugati partszakaszon; a harmadik, az avaroké, a szlávokat, körös-körül, s a negyedik, a „magyar hullám” éppen mostanában készül lerakni a maga szervetlenült embertörmelékekből összesodródott hordalékát, kívülbelül a történelmi országhatárokon. (A nagyja még javában szennyezi a vizet; könnyebb lévén annál, jellemző módon a felszínre emelkedve s ott úszva az árral.) Az a kelet-nyugati irányban ide-oda hullámzó mozgás azonban, amelyet a „szkíta” népek esetében olyannyira jellemzőnek találhattunk, a leírtaknál messzebbmenően is analóg sajátosságokat mutat a „valódi”, bármely kiterjedtebb vízfelület esetében közvetlenül is megfigyelhető hullámmozgásokkal. Látszat szerint ugyanis ilyenkor a part felől a mélyvíz felé vagy megfordítva, de mindenképp vízszintesen haladó mozgásról van szó; ha viszont egy-egy H2a molekula konkrét elmozdulásait vizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy ez nem vízszintes, hanem éppenséggel függőleges irányban - pontosabban: körkörösen - „ingázik”, föl-le, föl-le. A magyarság, tágabb értelemben bárminemű mag-típusú kultúra esetében ez azt jelentené, hogy nem kell feltétlenül innen oda vagy onnan ide vándorolgatással magyaráznunk minden egyes” újhullám” (esetünkben a szkítaság, a hunság, az avarság, a magyarság) megjelenését. Tekinthetjük őket úgy is, mint egyugyanazon etnikai-művelődési közegben a látens, illetve manifeszt, a rejtőzködő, illetve kifejlett működés ritmikus egymást-váltásának tanúit, amikor is az egyes „korszakok” (szkíta, hun stb.) a mindenkori manifeszt viselkedés „kijelzései” lennének.
Tisztán kell látnunk: amennyire a „közép” működésére a folytonosság és az alakváltozatok sorozatában is mindvégig megőrzött lényegi önazonosság, ugyanannyira jellemző a széleken a szakaszoltság és az egymás rovására történő önállósulási - voltaképpen mindegyre tovább- és továbbpontosított önmeghatározási - kényszer. Ebben a vonatkozásban a periféria (a héj) természetesen ugyancsak önálló létminőség
nek tekinthető, de önállósága definíciószerűen csakis viszonylagos lehet, mégpedig egészen konkrétan minden létfázisban közvetlenül az adott hullámvonulattól - ha a héj-hasonlatnál maradunk, a mindenkori magtól - függ. Ilyen módon, minthogy a teremtés-teremtődés folyamatában csak áttételesen vesz részt, végső soron csakis az állapotszerűsége kell, hogy érdekelje a világnak, amelyet alapjában véve készre fogalmazottan kap meg, életvitelének valamennyi részterületére vonatkozóan. Ezzel, vagyis az állapotszerűségében megragadott világgal szemben dolgoz ki megközelítési-számontartási mechanizmusokat, amilyen például - mindenek előtt! - a nyelv, annak mind a beszélt, mind az írott, s ez utóbbin belül is mind az örökletesen képírás-jellegű, mind a korszakról korszakra önállóan (ráadásul mindenkor a kizárólagosság igényével) kifejlesztett mechanikus betűírási változataiban.
Igen, most elsősorban az indoeurópai nyelvekről beszélünk. Ilyen a görög, ilyen a latin, ilyen a germán, a szláv. De a vizsgált vonatkozásban ilyennek számítanak a különben más nyelvtörténeti-nyelvszerkezeti kategóriába sorolt szemita nyelvek, az arab, a héber; és még távolabb a kínai is. És ilyen - ne féljünk kimondani! - az indoeurópai („árja”) nyelvek „atyjának” tartott-magasztalt szanszkrit is.
Ezzel bezárult a kör. Ma ugyanis - közhely lesz, amit mondok - ez a nyelvi-kulturális formáció uralkodik a világon. Ez minősít bennünket, szkíta-származékokat „betolakodottaknak”, „kalandozó hordáknak”, ahol éppen találkozik velünk, Közép-Európában éppúgy, mint Közép- vagy Kelet-Ázsiában. (Per analogiam: a part panaszkodik, hogy a folyó „beléje tolakodott”; a dióhéjban „jöttment” a bél; a csuhéban „kalandozó horda” a tengeri-cső!) Ez szedi ízekre a maga működési szabályzatának megfelelően - nem tehetve másként! - a nyelvünket, történelmünket, majd az országunkat, a vallásunkat, a koronánkat...
Mielőtt azonban végleg berekesztenénk összehasonlító vizsgálatunkat, célszerű elejét vennünk egy fenyegető félreértésnek. A mag és a héj, a folyam és a part viszonya (fentebb éppúgy, mint alább) semmi szín alatt sem azonosítható ajó és a rossz viszonyával! Az utóbbi kategória (héj, part) az előbbihez (mag, folyam) mérve sem nem káros, sem nem felesleges, csupán más, méghozzá alapvetően más karekterű.
Az utóbbi ugyan csakis az előbbiből vezethető le, s éppen ezért szerepe, jelentősége csakis onnan kiindulva érthető meg, ráadásul ez a folyamat szigorúan irreverzibilis (megfordíthatatlan), mégis végzetes könnyelműség lenne alábecsülni a héj, illetve a part szerepét. Nélkülük védtelen és kiszolgáltatott, azaz hosszú távon életképtelen lenne a mag, holt posvánnyá aljasulna az eleven folyóvíz. Röviden szólva: a mag a teremtés, a héj a fenntartás felelőse a testet öltött mindenségben.
A héj-kultúra a maga letisztult, esszenciális önkifejeződését magától értetődően találja meg a létezés kristály-szintjén. Mióta a mag rovására egyeduralomra vergődött a világban, mindent rohamosan kristályosít a hatáskörzetében, a mindennapi lakótértől (négyzetraszterbe telepített kockaházak) a mindenható információs rendszerekig (folyékony kristályok). A geometrikus absztrakció azonban csupán az egyik véglete a periféria szélsőségesen polarizált működésrendjének. A másik póluson a szertelen változatosságot, a riadt és tanácstalan magamutogatásba torkolló individuális megnyilatkozásokat találjuk, az expresszionizmustól a szürrealizmuson keresztül a lírai absztrakcióig.
Aligha tudnánk láttatóbb módon jellemezni ezt a sajátságos kétarcú rendszert s viszonyát a neki mindkétféle megnyilatkozásában létlehetőségeket biztosító, tápláló-eltartó „közép”-vonulathoz, mint hogyha ideidézünk egy csíki székely keresztszemes
hímzésmintát, az ún. „Ábrahámos-Izsákos” csoportból. A tükörszimmetrikus kompozíció középtengelyében „életfa” magasodik, amelyhez két oldalról egy-egy jobb-, illetve balmenetes magyar „Trimurti” (a teremtő, a fenntartó-igazgató és a pusztítva újrateremtő erők hármas-egy képviselete) járul. A fa törzsében mint egyfajta - akár információelméleti értelemben is vehető - csatornában hagyományos képjelekkel megidézett „fénymagok” áramlanak fölfelé. Útjuk mentén balra is, jobbra is szerves létalakulatok bontakoznak ki, amelyek fejlődési mintázatuk tekintetében tökéletesen megegyeznek az őket tápláló fával. Félút táján azonban váratlanul megbicsaklik az önkifejtés ígéretes menete. Mindkét oldal felé szigorú geometrikus alakzatok (téglányok) lépcsősora indul el, és mechanikus, soros sokszorozódás végén egyegy szélsőségesen individuális, esetleges rajzolatú levélképződménybe torkollanak. Itt van a helye a pusztítva újrateremtő erő közbelépésének, s ez valóban meg is történik ábránkon.Az igazi, a döntő felismerést azonban nem ez utóbbi mozzanat kínálja számunkra, hanem annak a ténynek a félreérthetetlen dokumentálódása, hogy a kétféle szélsőséges viselkedés, az egyforma négyszögelemekből történő mechanikus-Iépcsőzetes sokszorozódás, valamint a „hiperrealizmus” irányába végbemenő individualizálódás - egyugyanazon folyamat elválaszthatatlanul összetartozó két részfázisa, konkrétabban: egyetlen nagy, átfogó jellegű szervetlenülési tendencia kétféle jellegzetes megnyilvánulása. Az élet útja pedig a törzsben, középütt folytatódik, ér el a létlehetőségek csúcsáig, s - ábránk tanúsága szerint - innen várható a szabadulása is, a fa koronájából jobbra-balra kibontakozó magerő (= nagy erő-, azaz angyal-) hatások formájában (Nota bene: a nevezett himzéscsoport azon példányain, amelyekből kiiktatódott a háromszintü - ige, kézi munka, illetVe nemi aktus révén megvalósuló - teremtés képviselete, s amelyeken ily módon a fenntartás-igazgatás felelőse kényszerűen el-„ábrahámosodik”, azaz a pusztítva újrateremtő erők letéteményesének likvidálására tesz végzetes kísérletet, a szabadító-életmentő isteni gesztus közvetítője valóban ez a magerő-angyal, további névalak-változataiban: magyar onogur, ungar stb. alakzat lesz!)
|